Csoma Gyula: Recenzió „Maróti Andor: A tanuló felnőtt” művéről
2016-07-28
„Különböző időben és különböző helyeken megjelent cikkekből áll össze ez a könyv…” írja Maróti tanár úr „A tanuló felnőtt” Utószavában. Azonban mindjárt itt – de csupán itt – könyve ismertetésének a legelején, ellent kell mondanom Neki. Az én műfaji meghatározásom szerint könyv rövid, tömör tanulmányok gyűjteménye, amelyek a tudományos okfejtés kritériumai szerint tárgyalják témáikat. Igaz, hogy ugyanakkor – a Maróti tanár úrtól megszokott, és általam mindig is megcsodált egyszerűséggel: minden feleslegesen bonyolított tudományoskodás nélkül.
A könyv 14 tanulmányt foglal egybe, az andragógia alapvető és aktuális témáiról, amelyek - mint az Utószóban olvashatjuk – bár különböző időben és különböző helyeken jelentek meg, „önálló logikai rendbe állnak össze”, „hogy egymást kiegészítve, új mondanivalót tükrözzenek”.
A tanulmányok a következők:
Változnia kell-e a művelődésnek az információs társadalomban?
A felvilágosító attitűd létjogosultsága
Az élethosszig tartó tanulás problémái
A pedagógiától távolodó andragógia
A tanuló felnőtt
A funkcionális analfabetizmus
Az idősek tanulásáról és tanításáról
„Kopernikuszi fordulat” a felnőttek tanításában
A résztvevő központúság
A csoportmunka módszerei
Az önirányító tanulásról
A távoktatásról
Felnőttképzés a posztmodern társadalomban
Rogers könyveit olvasva
Azt hiszem, hogy a tanulmánycímek önmagukért beszélnek: amit jelölnek, az – bár nem kizárólagosan - valóban az andragógia, illetve a felnőttoktatási, felnőttképzési gyakorlat alapvető (ha nem a legalapvetőbb) és aktuális (ha nem a legaktuálisabb) problémája. A tanulmányok „önálló logikai rendjét” jól érzékelteti, hogy a kötet első tanulmánya (Változnia kell-e a művelődésnek az információs társadalomban?) és a két befejező tanulmány (Felnőttképzés a posztmodern társadalomban, valamint a Rogers könyveit olvasva,) egymáshoz tartozó nézőpontokból, a „jelen és a közvetlenül előttünk álló jövő megoldásra váró problémáit” összegzi, és ekként az első tanulmány megnyitja, az utóbbi két tanulmány lezárja a kötet tanulmányainak ívét.
Ezen az íven belül a tanulmányok szűkebb fesztávolságokon is reflektálnak egymásra, kiegészítik és értelmezik egymást. Példaként: a felvilágosító attitűd andragógiai problematikája reflektál (a) az élethosszig tartó tanulásra,(b) a pedagógia és az andragógia egymáshoz való viszonyának nézőpontjaira, (c) a felnőttkori tanulás sajátosságaira stb. - vagyis valamennyi következő tanulmányra, vagy azok némely összefüggésére; mint ahogy valamennyi következő tanulmány, illetve némely összefüggésük, reflektál a felvilágosító attitűd andragógiai problémáira.
De bármelyik tanulmányból kiindulva, végig elemezhetnénk a kölcsönös reflexiók rendszerét. Kiragadhatjuk közülük, például a résztvevő-központúságról szóló tanulmány közvetlen kapcsolatát (a) a felnőttek tanulási sajátosságaihoz,(b) a csoportmunkához,(c) az önirányító tanuláshoz, és(d) a távoktatáshoz is.
Az én olvasatomban – és azt hiszem, hogy helyesen olvasom – a kötet tanulmányainak íve, a tanulmányok közös iránya: a posztmodern, információs társadalom andragógiai értelmezése; gyakorlatiasabban és konkrétabban: a felnőttkori tanulás-művelődés problémái a posztmodern, információs társadalomban. A problémának („mint olyannak”) azt a gondolkodás-lélektani jelentését juttatva érvényre, amely gondolkodási struktúránk átrendezését igényli (v.ö. Putnoky 1964). Másként fogalmazva: a probléma azt kívánja, hogy lépjünk ki bevett, megszokott gondolkodási rendszereinkből. A probléma, hagyományos rendszereken kívüli gondolkodást kíván.
A bevezető tanulmányban (Változnia kell-e a művelődésnek az információs társadalomban?) olvashatjuk, hogy „Az ipari társadalmat felváltó információs korszak, vagy más néven posztmodern társadalom, egészen új körülményeket teremt, amelyek radikálisan alakítják át a tanulással és művelődéssel összefüggő feladatokat. E korszak irodalma szerint az új helyzetre leginkább jellemző az emberi lét pluralizálódása, sokfélesége és a részterületek és a részterületek látszólagos egyenértékűsége. A haladás paradoxona: ha a részek közt nincs lényeges értékkülönbség, akkor minőségi fejlődésről sem lehet beszélni, legfeljebb mennyiségi gyarapodásról. Ez azonban lehetetlenné teszi a fölmerülő problémák megoldását. Más sajátossága ennek a korszaknak a változás állandósulása, a távlatok összezsugorodása. Úgy tűnik, mintha csak a pillanatnyi jelen lenne a megragadható, és ami ma még új, holnapra elavul, muzeális értékké válik. Sokan feltételezik, hogy nem is érdemes már a múlttal foglalkozni, a jövőről pedig – amely beláthatatlan – nem érdemes gondolkodni…” Valamivel odébb: „A posztmodern-kor filozófiája szerint a ’nagy narratívák’(az ideológiák, a tudományos elméletek) elvesztik kizárólagos érvényüket….A kulturális intézmények elvesztik uralmi helyzetüket a kulturális javak közvetítésében, a közönség átpártol a tömegközlő eszközökhöz…”(8-9. old.)
A kérdés, ami nem maradhat el ezek után, a könyv 10. oldalán így hangzik: „Milyen kritikus következtetések vonhatók le ezekből a művelődésre?
A kötet tanulmányainak átfogó íve, a tanulmányok közös iránya, ez után, a bevezető tanulmányban megfogalmazott kérdés után, a posztmodern, információs társadalom művelődéstudományi és andragógiai értelmezésének, illetve a felnőttkori művelődés-tanulás gyakorlatának problémái mellé a tanulás és a tanítás új keletű viszonyát is oda állítja..
Ismét idézek. Most a „Kopernikuszi fordulat”-ról szóló, és a Rogers-hez kapcsolódó tanulmányokból:
Miután a tanulmány rávilágít arra, hogy a „kopernikuszi fordulat” metaforája „arra utal, hogy lényeges változások érlelődnek a felnőttoktatásban,” ám ugyan úgy, mint ahogy „évszázadokkal ezelőtt nehezen lehetett elfogadni Kopernikusz felismerését a heliocentrikus világnézetről, úgy a felnőttoktatás gyakorlata sem akar igazodni ma ahhoz a változáshoz, amelynek szükségességét elméleti szakemberek előre jelzik.” (91. old.)
A változás annak az - egyébként a pedagógiában meghonosodott és onnan átvett - ősi evidenciának az átértékelése, amely szerint „aki tud valamit, az tanít, s aki nem tudja azt, az tanul.”(91. old.) Holott – s ezt Maróti tanár úr már Rogers-től idézi – vajon nem lehetséges-e, hogy „kölcsönösen tanuljon egymástól tanár és diák?” Majd így folytatja: „Ebben a kérdésben valami meghökkentő rejlik: a tanár is tanuljon a diákjaitól. Megfordítja az alapvető meggyőződést, amely szerint a tanár az, aki tud és a diákok azok, akik semmit sem tudnak, legalábbis a tananyag vonatkozásában. Ezzel eszemben Rogers újabb meghökkentő megállapítást ír le: el kell fogadni, hogy a tanulóknak ’szabadságukban áll azt tanulni, és úgy, ahogyan akarják’. Ők választhatják meg tehát tanulásuk tartalmát és módját, mellőzve a tanárnak erre irányuló szándékát. (191. old.)…. Nem nehéz felfedezni, hogy ez a folyamat a felnőttkori tanulásban teljesedhet ki.” (196. old.)
Mint a tanulmányok sorából levonható konklúzióból kiderül, a felnőttoktatás ’kopernikuszi fordulatának’ a lényege, amely a tanulmányokban, különböző összefüggések között rendre megjelenik: „a hangsúly áthelyezése a passzív tanulói magatartásról az önmagát felelősen képző emberre. Egyúttal az extenzív ismeretátadásról az ismeretek intenzív, közösségi, kis csoportos feldolgozására. Az eredményesség méréséről, annak minőségi megítélésére. „(95. old.)
Mindez annak felismeréséhez vezet, hogy A tanuló felnőtt című tanulmányban joggal Homo Studens-nek nevezett Homo Sapiens számára, korunk posztmodern, információs társadalmában, a tanítás és a tanulás viszonya kardinális problémává vált. Mondhatom talán így: olyan problémává, amely az emberi létezés számára szükséges tudás, műveltség posztmodern létrehozásának és elsajátításának akut problémái közé illeszkedik.
Mindezt egybe vetve, az én olvasatomban, Maróti tanár úr könyvének tárgya az andragógia, illetve a felnőttoktatási-felnőttképzési gyakorlat helye, valamint velük és általuk, a tanítás és a tanulás egymáshoz való viszonya a posztmodern informatikai világban. Amivel új, szokatlan koordinátákba állította a problémamegoldó andragógiai gondolkodást, a felnőttoktatási-felnőttképzési gyakorlatot, pedig idegesítő kihívásokra figyelmezteti.
Arra szeretném Maróti tanár úr új könyvét mindnyájunk szakmai figyelmébe ajánlani, hogy szemben a felnőttkori tanulás egyre inkább kibontakozó pragmatikus és praktikus, technokrata szemléletével, valamint eltérően a felnőttoktatási-felnőttképzési praxis problémáinak ugyanilyen szemléletű politikai, sőt olykor andragógiai kezelésétől, bizonyosan eredményesebb és messzebbre vezet az, a következetesen praxisra irányított, elméleti út, amelyre Maróti tanár úr könyve mutat.
Felhasznált irodalom:
- Putnoky Jenő (1964): Pszichológia és andragógia. In Pedagógiai Szemle, 1964. 10. sz.